A Coriolis-erő

Megcsináltam a fürdőszobában a kísérletet a déli féltekén a lefolyóban nem balra, hanem jobbra kavargó vízzel, a jelenség oka a Föld forgása által keletkeztetett ún. Coriolis-erő, az erő nagysága arányos a forgó rendszer szögsebességével, a forgó rendszerben mozgó test sebességével, valamint a mozgó test sebességvektora és a forgástengely által bezárt szög szinuszával. Ezeket külön ellenőriztem. Megállapítottam, hogy mi is egy ilyen áramlásba kerültünk, ráadásul egyre gyorsabban tekeredünk egy olyan örvényben, amelyek a másik végén egy hét múlva Brazília, Párizs, Budapest, nekem továbbá Csepel, Puli sétány fog szerepelni, ahol a fürdőszobában megcsinálhatom ugyanennek a kísérletnek a párját, sőt igazából már most is látom magam, ahogy csinálom, szomorúan szemlélve majd a kavargó vizet, amelynek a másik oldalára vágyom.

Ennek az örvénylésnek az a hatása, hogy elkezdünk mindent gyorsabban csinálni és kapkodni. Az idővel való küzdelem egyik jele a szabályok megszegése, a rohanás az utcán, külön mászkálunk a városban, hogy mindenki odaérjen valahová, és a milongaetikettet felrúgva egyszer csak lehet sima fehér pólóban is nagyon elegánsan táncolni, ha nincs idő hazamenni. Végül aztán mégsem több, hanem kevesebb dologra lesz időnk, mivel a kapkodás úgynevezett hülyeségekbe torkollik, elveszítem a metrókártyámat, összetévesztjük a tangóórákat, elkezdek elkésni helyekről. Nem lehet az idővel trükközni Dél-Amerikában azért sem, mert a legpontosabban megtervezett útvonal végén mindig fogadhat egy papírdarab az ajtón, hogy az óra, amit keresel, nem itt, hanem a város másik végén lesz (és holnap, de nem azzal, akivel megbeszélted), illetve a google maps által előrejelzett tömegközlekedés (50 perc) az lehet húszperces száguldás a hipertérben a buszon, de az is lehet, hogy arra a metrómegállóra kerülsz, ahonnan, mintegy a halál allegóriájaként, soha nem indul semmi, soha nem érkezik semmi (de azt mindkét irányba), miközben a telefonod bíztatva pittyeg, hogy mindig pontosan három perccel ezelőtt te már elindultál a következő állomás felé.

Az ittlét egyik legnagyobb tanulsága ezekbe a kiszámíthatatlan dolgokba való, nem is beletörődés, inkább beleegyezés, azonnal elfogadni és menni tovább, ha a szerelő Uruguayban van, akkor Uruguayban van, teljesen mindegy, hogy megette-e az itt egyébként nem honos tigris, vagy racionális, akár felháborító oka van a távollétének, nincs itt, és most csinálni kell valamit, lo que podemos hacer es esto, amit tudunk csinálni, az ez, és itt valami alternatív megoldás következik, ezt nem tudom, ki mondta, de annyira benne van a fülemben, mintha állandóan ezt hallanám.

A fentieknek megfelelően az idő rabigába hajtása teljes kudarccal végződik. (Lassan el kellene mennem aludni, nagyon fáradt vagyok.) Teljes kudarccal végződik az idő rabláncra fűzése, mintha nagynéném kakukkos órájának felhúzóláncával kísérelném meg megfojtani amaz kakukkot, amely reggelenként a pesterzsébeti ház konyhájában az órából kifelé bólogatott. (Tényleg elmegyek aludni.)