A varázslat órája

Esta es la hora de la magia, ez a varázslat órája, mutatja az argentin úr csuklóját a tánctér felé emelve hajnali négykor, nézem a számlapot, mögötte talán hat párt látok homályos kontúrokkal, a boszorkányok ideje, talán úgy mondanánk nálunk, amikor az este reggelbe vált és a legerősebbek a bűbájok, még nincs vége a táncnak, még szól a zene, de már csend van, nem tömeg, hanem párok, hallani a cipők suhanását és úgy képzelem, a lélegzetvételt is, már nem akar senki semmit letáncolni vagy bebizonyítani, a legszebb, igazán odaadott táncok ezek, a varázslat órája, ritka az, hogy így fogja valaki a nyelvet, szerencse vagy véletlen, de a legjobbkor kimondott szavak.

Megérkeztem, azt hiszem, az utcán most napsütés, friss levegő, zöld fák, sietve megyek két zacskó ruhával tisztítót keresve, fáradt és értelmetlenül ideges vagyok, gyakorlatias térképszerű vonalakként látom a várost, és akkor szembejön egy itteni nő sokkal nagyobb ruhás zsákokat cipelve, megállok, és olyan egyszerű lesz az egész, megfordulok, megyek utána, az előbb elrohantam egy kis beugró mellett, szép tiszta üzlet, mondom az eladónak, hogy tartsák szétválogatva a ruhákat szín szerint, úgy szoktuk, csak azt nem mondja, hogy igen, ez egy tisztító, nem bántódik meg, mosolygunk, bemegyek egy másik boltba, iskolások, napsütés, mindenki helyi, hát persze, itt laknak, élnek, minden elintézhető két kedves szóval, megnyugszom, hazamegyek.

Minden Argentínába látogató magyar tangós alaptörténete, kötelező toposza, állandó mesei fordulata az, ahogy először bejut egy táncestre, és leültetik az asztalához. És lehet, hogy elsőre szerencséje lesz, vagy másodikra, de kötelezően bekövetkezik egyszer, hogy leültetik hátra a negyedik sorba. A sötétbe, a mellékhelység mellé, a légkondi alá, a holdon túlra, a világ végére, a távolságot mint üveggolyót megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed, mert szemezni innen a felkéréshez úgysem fogsz. A tudható végzet minket is utolér. Lecsukom a szemem a reménytelenségben, kinyitom. Homályos fények, zene, nők reménytelenül távol. Aztán, mintegy lázálomban, jönnek, sorakoznak fel légkondi alatt, a sötétben, a mellékhelység mellett, csillogó fekete szemű szakállas férfiak, hibátlan alakű nők, jönnek párban, jönnek egyedül, jönnek sorban, látom vagy látni vélem, az argentin tangó krémje, Javier Rodriguez, Carlos Copello, Noelia Hurtado, Moira Castellano, Lorena Ermocida, Ariadna Naveira, mintha sakkban Karpov, Kaszparov és Polgár Judit, fizikában Szilárd Leó és Marie Curie jönnének, aztán bejön Neumann János, Mariano Chicho Frumboli, és csönd lesz. A kinézetre félig indián, félig vaddisznó Chicho az általa képviselt nuevó tangót nem is táncolja, hanem teremti, görbül körülötte a tér, olyan ritmikai játékokat és megoldásokat talál, amelyek korábban senkinek nem jutottak volna eszébe, ezek azonban mostantól fogva léteznek, sőt igazából a tűz és a kerék feltalálásának idejére visszamenőlegesen is létezővé, sőt evidenciává válnak. Róla az ösztönös zseni képe ugyanúgy igaz, mint az, hogy a fejében rendkívül pontos rendszer működik, és ha bárhol megállítanák, pontra meg tudná mutatni, hogy öt és fél ütem múlva hol lesz a térben a lány lábfeje (ott kell lennie a zene miatt, mondta egyszer). Fejben kiintegráltam, mondta egyszer Neumann kollégái trükkös feladványára (milyen vastag a háromoldalú érme), az lehetett ilyen.

Bizonyos történetek folytatódnak. A szerelő megérkezik, megállapítja, hogy itt szerelési tevékenység elvégzése szükséges, vissza kell jönnie másnap. Várjuk. A szerelő nem jön, a szerelő Uruguayban van, jelenti be szállásadónk másnap úgy, mintha azt mondta volna, hogy a nap ma is lemegy, mi ez, ha nem tiszta mágikus realizmus, hát hol legyen a szerelő. Alapvetően a természetes megbocsátás az, ami működik ilyenkor - ha valahol valami gubanc van, sorba kell állni, mert nem találnak egy borítékot, várni kell, mert valaki más ügyét intézik, aztán végre megoldódik a dolgod, csak annyit szoktam mondani, todo funciona, minden működik, mosolygok, és ilyenkor rendkívül hálásak a megértésért, kinyílnak, és olyan könnyed és jó lesz minden. Ideges argentint én még nem láttam.

Negyven éve ebbe a klubba járunk, még két jegy, és enyém az asztal, tréfálkozik az argentin úr, és eszembe jut, hogy nem is lőttem annyira mellé azzal a csattogó lepkével. Tizennégy éves korom óta táncolok, mondja. Volt egy magyar főnököm, bizonyos Balla Aladár, négy nyelven beszélt, csodálatos ember volt. Először az első feleségemmel táncoltam, ő meghalt, később aztán azzal a nővel, akit itt látsz mellettem. Nézem, ahogy táncol. Teljesen érvényes a tánca mindenki mellett. Nincs harag a fiatalokkal. Ha úgy nézem, akár ugyanazokat a figurákat is megláthatom benne, csak negyven vagy akárhány évnyi patinával és ízzel. Na, ezt ezzel a ritmikával nem lehet megcsinálni. Ezt láttam Varga Attilától a Nagymező utcában majdnem napra pontosan két éve, ez mikor jöhetett át az óceánon. Ez Gavito figurája, csak valami hihetetlen gyengéd játékossággal. Ahogy az erdélyiek vagy a felvidékiek beszélnek magyarul, vagy ahogy egy skót mondja, az ő angoljában, hogy a hídon túl van, amit keresel, úgy táncol. Beszélgetünk. Hogy gondoltam-e, ilyen lesz Argentína. Mondom, hogy igen, néz csodálkozva. Ezt képzeltem el, illetve azt, hogy ilyen nem lesz biztosan, hogy itt ülök az öreg milongérókkal, és akkor eljön majd a pont, hogy elkezdünk tangószövegekről beszélni. Tango es una poesia que se baile, a tangó táncolt költészet, mondja, és mint a saját begyakorolt álmomban, kezdem az egyik kedvenc szövegemet, megkaptam az utolsó leveled, amelyben azt írod, azt tanácsolom, felejts el, és ahogy elakadok, azonnal mondja tovább, todo murió entre los dos, minden meghalt közöttünk.

Itt igazából be is lehetne fejezni a történetet, és utazhatnánk haza. A szemem előtt az óra számlapja, a varázslat órája múlóban. Hazafelé a női taxisofőr valami végtelen emberséggel és kedvességgel tesz ki, nem is értem, que estés bien, cuídate, minden jót, vigyázz magadra. Vigyázok.