Becsületbeli ügy

Horváth Béla ötvenhárom éves békávé-ellenőr rájött, hogy szüksége van egy sétapálcára.

Sétapálcát szerezni Magyarországon könnyebb, mint az ember gondolná. Persze régimódi kalap- és esernyőboltokkal nincs tele a város, de az internetes piacterek mindenkinek elérhetőek. Egy bökkenő volt: Béla nem bízott az internetben. A kezében akarta fogni a sétapálcát, érezni a súlyát, amikor megveszi. Végül talált egy régiségüzletet, ott látjuk a kirakat üvege mögött Bélát farmerban, pufidzsekiben, ahogy nézegeti az árut.

– Több sétapálcánk is van. Ez például a legkiválóbb alumíniumból készült. – Alumíniumból? – Itt ez a másik kettő, diófából, illetve ébenfából. – Ez már jobban hangzik. – A diófa pálcából egy mozdulattal előrántható egy tőr, voltaképpen ez egy tőrbot. Az ébenfának pedig, amint látja, ez az ezüst oroszlánfej a különlegessége. – Ezüst oroszlán. Ez igen. – Forgatta, pörgette az ujjai között. – Óhajt esetleg további kiegészítőket? Itt van például ez a cilinder. – Nem is tudom. Furcsa. Nekem inkább egy használt kelléknek tűnik, mint ruhadarabnak. Nem jelmezbálba megyek. – Persze, persze. Akkor talán egy pár kesztyűt?

Igen, a kesztyű! Hát ez még fontosabb, mint a sétapálca! – Mutassa csak. – A legfinomabb glaszékesztyű. Nem tévesztendő össze a cérnakesztyűvel, mert az pamutból van, míg a glaszékesztyű vékony bőrből. – Nyilván. Nem nézi ki belőlem, hogy meg tudom különböztetni a glaszékesztyűt a közönséges cérnakesztyűtől? – Elnézést uram. Nyilván csak a pufidzseki miatt. – A kesztyűt és a sétapálcát megveszem. A cilindert hagyjuk. Mennyi lesz? – Az eladó mondott egy összeget. Béla leszámolta az asztalra a pénzt, és kisétált a boltból.

„Fogj egy sétapálcát / és légy vidám” dúdolta, amint a metróaluljáró felé ment. Az arca nem volt vidám. Lement a mozgólépcső tetejéhez. Nézte az óráját. Várt. Elmentek mellette az emberek.

Most.

A hosszú kabátos csávó ájpeddel ájfónnal akármivel a fülében közeledett a mozgólépcsőhöz, kigombolt kabátja lobogott a szélben. Béla kihúzta magát, megállt előtte és mellbe lökte a sétapálcával, de nem annyira, hogy elessen, hanem csak hogy megszédüljön. A hátratántorodó alaknak az arcába vágta a kesztyűt, hogy a fickó füléből kiesett az ájped az ájfón és a hirtelen támadt csendben Béla fennhangon így szólt: – Uram, ön a tegnapi napon megsértette a becsületemet. Felszólítom, hogy kérjen bocsánatot, vagy ha nem, elégtételt követelek. Kard vagy golyó? – Mit akarsz? Milyen golyó? – Válaszoljon, mondta-e, vagy nem mondta nekem ugyanezen a helyen és időben a tegnapi napon, hogy „kurafi ellenőr, az utamból eltakarodsz”? – Mit mondtam én? – Viselkedése kimerítette a párbajkódexnek az egyszerű sértésnél súlyosabb kategóriáját, a gyalázást. Felszólítom, hogy kérjen bocsánatot, vagy nevezze meg segédeit. – Ez beteg. Ájjál már el előlem!

Az emberek itt kezdtek köréjük gyűlni.

Béla felszedte a kesztyűt a földről, megigazította a dzsekijét, a kesztyűt hozzáfogta a sétapálcához. – Uram, megállapítom, hogy a párbaj megtagadásával ön elveszítette a becsületét.

Ezekkel a szavakkal otthagyta az összesereglett tömeget és elvonult. Határozott léptekkel halad fel a lépcsőn, végig az utcán, a kockaköveken. A leszállt éjben a gázlámpák fénye a földre festi az árnyékát.