Dráma

– Na jól van, fúrjad. – Várjál, nem lesz ez így jó. – Miért nem? – Itt van balra a konnektor. Jobbra a kapcsoló. Közötte itt a kábel. El fogjuk fúrni. – Dehogy fogjuk elfúrni. Nem megy ott semmi. Elmegy a kábel körbe. – Nem megy el. – Jól van, lekapcsolom az áramot. Nem fog megcseszni, ha elfúrod. – Lekapcsolod az áramot. Itt fogunk szerencsétlenkedni a sötétben az elemes fúróval meg a zseblámpával. Oké, nem fog megcseszni. De nem ez a lényeg, nem érted? Elfúrjuk a kábelt. Kijönnek a villanyszerelők, kivésik, megcsinálják. Vagy visszavakolják rendesen, vagy nem. Ha visszavakolják, az vagy egyenes lesz, vagy nem. Kijön valaki, aki kivési megint, levakolja rendesen. Megszárad. Elmegy három hét, és még mindig itt fogunk tökölni a fúróval. Miért ide kell fúrni? – Itt van a tipli helye. Ide terveztem. – De miért ide tervezted? – Ide jött ki.

A kismadár az ablakpárkányon állt kinn és a fejét fogatta. Nézett befelé és nézte a két embert ahogy tanakodnak a konyhában a falnál a fúróval. A kismadár életéből még nyolc másodperc volt hátra. A szomszédos fán a kismadár mögött ugyanis ekkor indult el Pista bácsi macskája, hogy ráugorjon a kismadárra, elkapja és leharapja a fejét. A kismadárnak nem volt esélye. A kismadárnak akkor sem lett volna sokkal több esélye, ha történetesen a macska felé néz, de nem arra nézett. Befelé nézett. Nem volt halálfélelme, nem futott le előtte az élete onnantól kezdve, hogy majdnem kiesett a fészekből, a nagy szerelme történetén át, akinek kék és sárga tollai voltak és fehér és egészen puha volt a hasa és olyan lágyan tudta mondani, hogy csip és akivel együtt bújtak a naplementében egészen addig, hogy iderepült az ablakpárkányra. Nézett befelé. Az utolsó dolog, amit látott, a két ember volt, ahogy tanakodnak a konyhában a falnál a fúróval. Sosem derült ki, hogy elfúrták-e.