El nem mondott történetek

Van egy olyan paradoxon, hogy gyorsabban történnek a dolgok, illetve több dolog történik, mint amit le lehetne írni, azt meg mégsem lehet csinálni, hogy beülök a szobába egész nap a laptop elé, de lehet, hogy ez sem lenne megoldás, mert itt is történnének a dolgok, beszűrődne (beszűrődik) a zene, elindulna egy hangya a padlón és sürgőssé, elvi fontosságúvá válna a hangya történetének leírása, ideértve a hangya ökoszisztémában elfoglalt helyének bemutatását, ilyen módon aztán egy csomó történet sohasem lesz megírva.

A mai este (reménytelen) kísérlet néhány gondolat befejezésére.

Veszélyes környék

Ez egy veszélyes környék, mondja a taxisofőr. Prostituáltak, transzvesztiták, peruiak, mondja, és már meg is elevenedik előttem a perui, mint rendkívül veszélyes életforma, életemben két peruit láttam, egy nyugdíjas pár volt, a kettes villamoson utaztak a Kossuth téren. A bevándorlás, az egy jó dolog. A bolíviaiak, az más kérdés, bolíviaiak ne jöjjenek. Feketék, hát feketék nem nagyon vannak Argentínában, könnyen meg is kaphatják a lekicsinylő negrito jelzőt. Mindezek a mondatok kicsit árnyalják azt a csodálatos képet, amit napokkal korábban a nemzeti temetőben, a Recoletában megéltünk. Lópezek, Hernandezek és Saavedrák mellett úgy látszik, itt nyugszik a fél világ, bizonyos Leloir úr, a kereskedők szövetségének elnöke és a repülősklub igazgatója, Mr. Wright, színházigazgató, Pellegrini, Algerich, Brandsen, Karadagian, hatalmas síremlék Antonio Spangenberg, a nagy argentin hazafi emlékére.

Amikor az ember a Palermo negyedben milanesát eszik napolitana módra (a pastáról és a fagyiról nem beszélve), illetve kiderül, hogy a tangóban Di Sarlitól Troilóig szinte mindenki olasz származású volt (kivéve Gardelt, aki francia, a Pedro Maffia nevű zenészt most ne is említsük), akkor azt lehet hinni, hogy Argentína, de legalábbis Buenos Aires egyfajta olasz külbirtok, megkavarva az éppen aktuális kivándorló többi európai nemzettel, a spanyolok csak a nyelvet és a hadsereget hozták. Ez persze túlzás, mindenesetre számra tényleg több itt az olasz származású, mint spanyol. Szembetűnő az is az utcán, hogy sok, a tradíciókat követő zsidó él itt, és valóban, Argentínában mintegy 250 ezren élnek, a világ hatodik legnagyobb és latin-amerika legnagyobb közössége, jelentős részük Buenos Airesben, de sokan élnek Rosario, Córdoba és Santa Fé tartományban is. Ennyi nép említése után szóba kell hozni az indián őslakosokat is, akik csupán a lakosság másfél százalékát teszik ki (legnagyobb csoportjaik a mapuche, a toba és a guaraní), ugyanakkor az itt élő emberek közül minden harmadik rendelkezik (akár távoli) indián felmenőkkel.

Az itt élt és élő magyarok történeteit sokan megírták (kicsit én is) a 48-as forradalmároktól a cserkésszövetségen át a Mindszentynumig (az Argentínai Katolikus Magyarok Szövetségének székháza) ezt a történetsort szeretném kiegészíteni azzal az amerikai lánnyal, akivel tegnap a tangóórán talákoztunk, magyarul köszönt ránk, évekig tanult Erdélyben néptáncot, és Vera Vernónnal, akinek a szülei Beregszászról és Munkácsról vándoroltak ki (akkor még más néven), otthon (Chilében) magyarul beszéltek, és a lány teljesen jól elbeszélgetett velünk egy este az Obelisco nevű helyen, ahol ránk talált.

Ha már Chile, nyilván a többi dél-amerikai megítélése sem teljesen fekete-fehér itt, ha csak a tangó világát veszem, Carlitos Espinoza, az egyik abszolút csúcs fiatal táncos chilei, Brenno, aki itt vals bajnoki címet szerzett, brazil, a mi egyik iskolánkban itt a venezuelai fiú az egyik legjobb, jó, a kiejtésén szórakoznak, ká-sse, ucca, érted? kájje, mondja egészen kisfiúsan, persze a venezuelai kiejtés sokkal közelebb van az akadémiai spanyolhoz, mint az argentin, szóval ez csak vicc.

Peruiakkal nem találkoztam, de ezt valószínűleg itt nem hirdeti magáról senki. Rejtély ez a perui dolog, nagy rejtély a távolról jött embernek.

Közép-Európa

Gondolkodtam azon, mit lehetne (ma) írni a CEU-ról úgy, hogy az ne legyen politizálás. Mi a dolgom? Hogy történeteket meséljek. Akkor mesélek történetet a CEU-ról. Szóval, történt egyszer, hogy ott találtam magam egy kreatív írás kurzuson az egyetem alagsorában (az összes körülményt meg előzményt most hagyjuk), oktató Amy Jo Minett, egy nagyon lelkes fiatal nő New Englandből, ő tanította például azt a módszert, hogyan lehet csak hangokkal vagy színekkel leírni valamit, és akkor házi feladatként megkaptuk azt, hogy hozzunk valami saját írást, és én írtam egy szerelmes verset, felkutattam a fél világot, de már nincs meg, az volt a trükk, hogy a végén teljesen váratlanul felbukkan egy csirke, akiről a vers valójában szól, kb. úgy, hogy „I am a piece, a drop, a shard, hold me / Consider this before frying chicken” (legyen mondjuk: „Egy darabka törékeny szilánk vagyok, tarts meg / Gondolj erre, mielőtt csirkesütésbe fogsz”) Amy bejön az órára, mindenkit kiértékel, Tamás, ez mind nagyon szép és jó. De azt a csirkét nem tudom neked megbocsátani.

Elmaradtam onnan, ő is elutazott nemsoká, de jó erre visszaemlékezni.

Lehet-e a szegénységről írni?

Nem írok többet a szegénységről, mert elege lesz ebből mindenkinek, mondom magamnak, tényleg, hol a határ a szívszorító igazság és a giccs között, hányadik world press sajtófotó után mondjuk azt, hogy ebből elég, és megyünk ki a kiállításról, miközben egyediként minden fénykép igaz. Mert lehet azt mondani, hogy az tényleg giccs, hogy van olyan, hogy a kövér szivarozó embernek a cingár cipőpucoló ember pucolja a cipőjét a Florida utcán. És akkor erről nem ír az ember. De amellett már tényleg nem lehet szó nélkül elmenni, hogy látom munkából hazamenő fehér ruhás nővért, hogy a (nagy) kukából akar kivenni valamit, nézem mit, egy ruhát. És ez nem elég, mert nem éri el, és ezért elkezd mászni befelé, mászik, feszül rajta a fehér ruha, majdnem beleesik a kukába, és ilyenkor nem mehetek oda, hogy hagyja abba a mászást, nem csak azért, mert beesik, hanem mert ez giccs, és nem akarom és nem lehet megírni, mert fáj.

Kioldás. Rövid történet a Daciáról (a román személyautó-gyártás első szériagyártású modellje, első gyártás 1967). Történt, hogy mentem az utcán, és megláttam egy Daciát. A Daciát mindenki felismeri, nemcsak a formájáról, hanem jellegezetes színéről, amelyet úgy lehetne leírni, hogy dácsiakék. Nekünk folyamatosan ilyen volt kiskoromban, még tudom is (időben egymás után) a rendszámokat, KB 62-73 és TT 21-00. Hihetetlen felismerésként hasít belém, hogy amikor régen azt mondták valamire, hogy fehér Dacia, akkor az nem azt jelentette, hogy az univerzum összes lehetséges színe közül fehér, hanem azt, hogy nem kék. De mit keres itt, Buenos Airesben, 2017-ben egy Dacia? Nézem hátulról, nézem előről, aztán megértem. Hiszen ez egy régi Renault, a románok erről a modellről licenszelték a Daciát. A 60-as évek végén! És itt van egy eredeti darab. Szépnek nem mondanám, de hát mégiscsak a fél gyerekkorom, meg kék. Dácsiakék.

Mindenkinek igaza volt

Nagyon ritkán megdicsérik még Buenos Airesben is az embert tangóórán, ennek formája például: ez jó volt, nem tudom, ösztönösen vagy véletlenül csináltad. Ilyenkor az ember legszívesebben megállítaná az órát, hogy nem, nem véletlenül, pontosan meg tudom mondani, hogy Budapesten (Európa, Magyarország) melyik páros technika órán kitől tanultam és hol volt az óra, de az ilyen dicsekvéseknek, úgy vélem, kevés haszna volna. De akkor is, valamiféle köszönetnyilvánítást, emlékművet, reneszánsz portréfestményt, párszavas (nem megfejtendő) képrejtvényt mindenképp szeretnék írni, reklám és nevek említése nélkül, mindazoknak, akiktől otthon tanultam tangót, valahogy így.

Oké, megmutattam, most hagyjuk ki azt a részt, amikor nem sikerül, és csináld egyből jól, ja, és most az oszlopnak se menjünk neki. A zene nem zavar, Tomi? Tango Húngaro. Ez az amagüe, azaz testcsel figura, de a lényeg az, hogy öleld a nőt. A legfinomabb díszítések, táncba zárt élettapasztalat. (Áll a tánctéren, a szeme félig lehunyva. A tökéletes összhang rezdülésére figyel.) Ha a nő mást lépett, akkor azt vezettem, amit lépett, és onnan megyünk tovább. Mindörökké a 20-as évek. (A levegőbe néz, aggódva, a kezével mintha valami megfoghatatlan dolgot akarna finoman megfogni, majd ennyit mond: a fogadó láb.) Kit vezetek? Nem vezetek senkit, magamat vezetem. A filozófus. A tai-chi táncos. Egyetlen villanó boleóba beleadni mindent.

Köszönöm.