Itt maradunk

Kétféle dráma van, az elmenőké és az itt maradóké. Én most a maradók történetéről fogok írni, nem úgy, hogy helyesnek vagy helytelennek mutassam be a választásukat, hanem csak úgy, hogy megmutassam.

Ezerkilencszázötvenhatban nagyapám a ládán ült, eladta a család, amit lehetett, várták a teherautót, két család, hogy mennek a határra. Nagymamám és a két gyerek (apám és testvére) ott ültek a füles bőröndök között, nyitva volt a határ, a rokonok kinn vártak, menni kellett, nem lehetett élni az országban és mehettünk (mehettek); amit lehetett, eladták, várták a teherautót, nagyapám a ládán ült, és akkor felnézett nagymamámra, és azt mondta: nem megyünk sehova. Ezzel nagyjából negyven évre eldőlt a család története, ezzel az egy mondattal, például hogy édesapám, aki gyerekként ott ült a füles bőröndök között, ha felnő, nem a nyugatnémetországi Baden-Würtenberg tartományban lesz (mondjuk) boltos, vagy tanár, hanem Dunaújvárosban kohász, fordított esetben Nyugat-Németországban élve nem menti meg Keszthelyen édesanyámat az utcán grasszáló vagányoktól, én nem születek majd meg, és nem írok (később) a döntés következményeiről, satöbbi. Most akkor mi lesz, néztek kérdőn nagymamámra a másik családból, most mondta a Bandi, hogy mi lesz, válaszolta nagymamám, aztán több szó nem esett köztük. Nem akarták itt hagyni egyedül az öreg dédszülőket.

Az lesz a terv, hogy nem varrjuk fel a csillagot, bujkálunk, és majd jönnek az oroszok, gondolta ki N családja 1944-ben, mert mindig van terv, megfontolt, a történelmi eseményeket megfelelően vagy nem megfelelően bejósló terv, aztán a tervnek mindig vannak elnagyolt részei, például ebben a tervben a bujkálás, ami sokaknak végződött egy rövid sétával a Duna-partra és a halálba, hiába volt (mondjuk) nagyon komolyan kiírva a házra, ahol a bujkálást meg kellett volna valósítani, hogy az a Svájci Államszövetség védelme alatt áll; aztán voltak, akik a menekülést választva elindultak egy helyesnek vélt irányba, és ott az úton érte őket a vég, mindkét oldalról talán elgondolva az utolsó percben, hogy a másik megoldást kellett volna választani, pedig biztos csak a csalatkozás volt.

A tervezés, a szörnyű tervezés, az, hogy nem lesz semmi probléma fiam, meg fogjuk oldani itt is, édesanyád majd felveszi a műszempillát és bemegy a megyei pártirodára, legyen az, döntsük el úgy, hogy egyszerre mondjuk háromra, melyik városban akarunk élni, a padláson fogunk elrejtőzni, majd küldjetek csomagot ruhaanyaggal, képeslapot vagy postai levelezőlapot (a szavakat gondosan megválogatva), utánatok megyünk; higgyétek el, azt már nem meri megtenni a hatalom, hogy, továbbá: megtette ugyan, de odáig tényleg nem fognak elmenni, hogy; nincs vesztenivalónk, csak vesztenivalónk van, nem beszélünk nyelveket, illetve: majd én beszélek az oroszokkal (a németekkel) avagy felmegyek a minisztériumba, mert ismerem én ott a Gézát (még régről!, jelentsen ez bármit), nincs pénzünk, van pénzünk, nem hagyjuk itt a házat, a lábon álló termést, mi lesz anyáddal, a dédivel, a rokonokkal, akik maradnak, azokkal mi lesz.

Én átgondoltam, mondja, itthon is lehet szakmát, érettségit szerezni, mi értelme kimenni mosogatni, lehet, hogy az a pénz forintban sok, de az is lehet, hogy csak negyvenezer forint a különbség; ha itt maradsz, nem kell kinn tébét meg adót fizetned; aki kimegy, az a pénz miatt megy ki, aki marad, a család miatt marad, én átgondoltam

Kinn van a fél osztályom

Hogy a gyerekem magyarul tanulja a verseket az iskolában. Mert itt könnyebb párt találni, mert megérti a másik, tényleg megérti, mit mondok és gondolok. Nem lehet állandóan menekülni, magad elől úgysem futhatsz el sehova. Kint ugyanolyan magányos lennék. Én szeretem ezt az országot. Minden nap el akarok menni.

Legyen az, döntsük el úgy, hogy egyszerre mondjuk háromra, melyik városban akarunk élni.